Ajándék és jutalom
„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3)
Bizony, ajándék és jutalom… –lelki szemeinkkel láthatjuk is e mögött a mondat mögött a mosolygó, bólogató fejeket. Igen, valóban ajándék és jutalom, de még annyi minden más is. A gyermek olyan ajándékcsomag Istentől, amely többet, változatosabb tartalmat rejt, mint amit valaha is képzeltünk, és amelynek valódi tartalmát rétegről rétegre kibontva ismerjük meg, a szülőség évtizedei alatt.
A gyermeket örömforrásként kapjuk Istentől. Egy új élet létrejötte mindig csoda, bármilyen orvosi ismeretekkel rendelkezzünk is. Varázslatos az, ahogyan egy férfi és egy nő szerelméből megszületik egy új ember, aki hasonlít ugyan a szüleire, mégis egészen más. Nekünk, szülőknek különleges kiváltságunk, hogy láthatjuk, ahogyan gyermekünk darabkáról darabkára befogadja a világot, és megtanulja értelmezni azt. Jó, ha képesek vagyunk gyönyörködni felnövekvő gyermekeinkben, a fejlődésükben, a rácsodálkozásukban, a kérdéseikben és a szabálytalan válaszaikban.
A gyermeket feladatként kapjuk Istentől. Abban a pillanatban, amint kézbe vesszük a három-négykilós gügyögő újszülöttet (sőt, tulajdonképpen már kilenc hónappal korábban), érezni kezdjük a felelősség súlyát. A mi dolgunk életben tartani ezt a kis embert, etetni, fürdetni, ölelni, a mi dolgunk döntéseket hozni, példát mutatni, korlátozni és szabadságot adni. A mi feladatunk értékekre és hitre nevelni, miközben gyakran magunk is tele vagyunk bizonytalansággal. Jó, ha érezzük a felelősség súlyát, de azt is tudnunk kell, hogy Isten adhat mindehhez elegendő kitartást, bölcsességet és szeretetet.
A gyermeket tükörként kapjuk Istentől. A gyermeknevelés kihoz belőlünk sok mindent. Teszteli a türelmünket, az elveinkhez való hűségünket, és a házasságunk szakítószilárdságát is. Néha nem kellemes belenézni ebbe a tükörbe, mert kiderül, hogy kevésbé vagyok kitartó, türelmes vagy önzetlen, mint képzeltem. Ha azonban Isten tartja elém ezt a tükröt, ő segít meglátni azt is, hogy merre fejlődhetek, és azt is, hogy hogyan fogadhatom el a saját hiányosságaimat, szülői tökéletlenségemet.
A gyermeket próbatételként kapjuk Istentől. Lehet, hogy a gyermekünk nem egészséges, nem „szabá-lyos”, nem olyan, amilyennek elképzeltük. Lehet, hogy arra kényszerít, hogy átírjuk a forgatókönyveinket, átfogalmazzuk a terveinket. Ezekben a helyzetekben könnyű megkeseredni, és igazán nehéz megajándékozottnak érezni magunkat. Isten az, aki képes ilyenkor is felnyitni a szemünket a szabálytalan szépségre, a mindenben megtalálható apró örömökre, és erőt adni a hétköznapokhoz.
A gyermeket néha nem kapjuk meg, bármennyire is vágyunk rá, és imádkozunk érte. Ha a gyermek jutalom, akkor én nem érdemlem meg, engem büntet az Isten valamiért? – fogalmazódhat meg bennünk a kérdés. Itt azonban nem büntetés és jutalom a két alternatíva, és nem is az a kérdés, mit érdemlünk meg, és mit nem. Isten szabadon dönt, hogy ajándékai közül kinek mit ad, annak a tervnek megfelelően, amit számunkra előkészített. Más-más utak, más-más megtapasztalni– és megtanulni valók állnak előttünk. Ezt emberileg nehéz elfogadni, de Isten nem hagy magunkra ebben az élethelyzetben sem, és ha képesek vagyunk ráhagyatkozni a vezetésére, egészen új utakat mutathat nekünk.
Igen, a gyermek ajándék és jutalom. Gazdagít és nevel minket, próbára tesz, és szembesít önmagunkkal, megismerteti velünk az öröm és a bánat, a büszkeség és a félelem, a szárnyalás és az elcsigázottság végleteit. Ajándék, amelyet naponta meg kell köszönnünk, és amely néha naponta új oldalát mutatja meg. Hála legyen Istennek azért, hogy részünk lehet a szülőség semmivel össze nem hasonlítható kalandjában, és azért is, hogy Ő soha nem hagy ebben magunkra minket! Ámen.