Kezdőlap

Ünneprontók

Van valami imponáló, irigylésre méltó abban, ahogy a mérkőzésekre rendszeresen eljár a szurkolók hada. A csapat színeibe való öltözés, a közös cél, az együtt dobbanó szívek, a lobogtatott zászlók, a síppal-dobbal, énekkel való bátorítás közösségi élménnyé, már-már ünneppé emeli az alkalmakat. A pályán levőket hajtja a támogatók buzdítása. Küzdenek, hogy meghálálják a bizalmat, és csalódást ne okozzanak. A legjobbakkal is előfordulhat ugyan, hogy vereséget szenvednek, de nincs elmarasztalás, nincs harag, amíg mindenki lelkiismeretesen teszi a tőle telhetőt.

Ünneprontóvá az válik, aki felkészületlen lép a pályára, aki magát többre tartja annál, hogy elismerje a rendszeres edzés szükségességét. Aki úgy gondolja, hogy adottságai és eddigi eredményei feljogosítják a felkészülés mellőzésére. Aki nem szívből, hanem színből játszik. Aki nem érez felelősséget a nézők iránt.

illusztráció

És ünneprontóvá válik az is, akit nem érdekel, hogy milyen célból gyűlt össze a közönség, sem az, hogy mi történik a pályán. Saját szórakoztatására petárdákat, füstbombákat dobál, gyújtogat, rendet bont, kirúg a hámból. Szidalmazza a játékvezetőt, az ellenfelet, hangoskodik, sérteget, távol áll tőle nemcsak a sportszerűség, de bármiféle szabály betartása is. Számára ilyen az ünnep.

Pál apostol a leveleiben többször használ a sport világából vett hasonlatokat: versenypályáról, futásról, öklözésről, díjazásról, koszorúról ír, párhuzamba állít, szemléltet, hogy megértesse az olvasókkal saját küzdelmét. Példáját követve próbálom érzékeltetni, hogy mi a gond az ünneplésünkkel. A vasárnapjainkkal például. Templomba készüléskor átjárja-e a szívünket az a várakozás, az az izgalom, mint a mérkőzésre készülő szurkolóét? Foglalkoztat-e legalább annyira, hogy mi lesz a felolvasott ige, mint a drukkereket a kezdőcsapat felállítása? Remélem és vágyom-e úgy arra, hogy az ige üzenete célba érjen, ahogy a szurkolók várják a pályán szerzett találatot? Tudunk-e úgy örülni, mint ők? Érezzük-e, hogy egy akarattal vagyunk együtt, közös a célunk, akár a lelátókon összegyűlteknek? Büszkék vagyunk-e arra, hogy egy táborba tartozunk? Fel tudunk idézni egy-egy igehirdetésben hallott gondolatot, úgy, ahogy a szurkolók beszélnek a mérkőzés legszebb jeleneteiről?

Amikor igehirdetés helyett különböző összeesküvéselméletek népszerűsítése, bel- és világpolitikai összefoglaló hangzik el a szószékről, amikor a prédikációban elmondottak nem a felolvasott igét magyarázzák, hanem távolról sem kapcsolódnak hozzá, az elbizakodott, felkészületlen sportoló képe jelenik meg előttem. Nem a gyengébb képességű, törekvő játékosok fosztanak meg az ünnep örömétől, hanem a többre képes hanyagok, a rögtönzők, sumákok, akik sem a pályát, sem a közönséget nem tisztelik.

A föld sója vagyunk, példát kell mutatnunk a világnak, ízessé, vonzóvá kell tennünk a keresztyénséget, az ünnepeinket! A megszokásból, kényszerű hagyományápolásból fakadó templomlátogatás nem több egy jelenléti ív aláírásánál. Egy napirendi pont teljesítése, kipipálása – nincs ebben semmi felemelő. Ha a közös igehallgatás, éneklés, hitvallás, ima nem érint meg, nem lelkesít, akkor csupán szemlélői és nem részesei vagyunk az eseményeknek, olyanokká válunk, mint a lelátókon unatkozó nézők. Elmondhatjuk majd, hogy ott voltunk, láttuk, hallottuk, mi történt, miközben halaszthatatlan üzeneteket írtunk, a telefon képernyőjén követtük, hogy ki mit főz ebédre, és hol tölti a hétvégét.

Munkaszüneti napokká és hosszú hétvégekké degradáljuk az ünnepeket, a lelkesedés helyét átveszi a lazítás. A felszabadító örömét az ajándékozás kényszere és a kisült kalács gondja. Mintha a feltámadás megrendítő, semmihez sem fogható ténye és az örök élet ígérete már nem lenne elegendő ok az őszinte örömre, ünneplésre. Ha pedig ünnep nincs, akkor ünneprontók sincsenek, kár erre fecsérelni a szót.

- Mária és Márta Magazin -