Kezdőlap

Ha belső békénk van...

Csáky Páter Gyöngyivel azért találkoztam, hogy elmondja nekem, miképpen lehet a kisebb konfliktusokat legyőzni, és hogy tippeket kapjak, amelyeket majd továbbadhatok az olvasóknak. Ő maga készült is megfelelő igékkel, de végül úgy gondoltam, ha az életét, annak egy részét elmesélem, az is elegendő lesz tanulságnak. Az élete amúgy is beillene akár egy regénybe is.

Hét hónapos volt, amikor családjának el kellett hagynia Palotailvát. A Maros felső folyásánál levő szűk völgy hadszíntérré vált, és emiatt kitelepítették a civil lakosságot. A család ekkor Budapestre került, a budai várban egy svéd védettségű házban kaptak szállást. A háborút követően két bőrönddel indultak haza, de ebből az egyiket, amelyikben az értékek voltak, útközben ellopták, és csak a másik maradt meg, az akkor egyéves gyerek pelenkáival. Palotailvai javaikból sem maradt semmi, csak egy Biblia és a templom értékei, klenódiumai, amelyek az édesanyja kistáskájában voltak. Ezzel kezdték el az új életüket, gyakorlatilag a nulláról. A család azonban éppen úgy fogadta ezt, ahogyan kellett, mint egy jelt, arra vonatkozóan, hogy mi az igazán fontos.

A neheze azonban még csak ezután következett, a szülők ellen jogtalan per indult, amelynek következtében mindketten börtönbe kerültek.

Csáky Páter Gyöngyi

– Így váltam nyolcévesen börtönárvává, ami nagyon hamar megtanított arra, hogy nekem mennyei atyám van. Egy hetvenéves néni vigyázott rám, aki a fizikai szükségleteimet ellátta, ennem adott és gondomat viselte. Ugyanakkor volt egy házaspár, aki a szellemi nevelésemben segített. Emellett, ahogy az abban a korban természetes volt, rengetegen segítettek, akiknek a nevét sem tudtuk. Az árvaság legmeghatározóbb élménye a mennyei atyával való szoros kapcsolat volt. A társadalmi együttélésből fakadóan jönnek a bajok, rendszerint váratlanul, de ilyenkor úgy találjuk meg a békességünket, ha a mennyei atyába kapaszkodunk.

A 37. zsoltár a család egyik jelmondata is lehetne: „Hagyjad az Úrra utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti. Felhozza igazságodat, mint a világosságot, és jogodat, miként a delet.”

Ez segített amikor a börtönből való szabadulást követően úgy tűnt, hogy a családnak semmihez nincs joga. Például az édesapát kirakták a munkahelyéről, a testvérét pedig az egyetemről. Ezzel párhuzamosan viszont az isteni kegyelem is működött, és a sok akadály végül csak alkalom volt arra, hogy az Úr kisebb csodái végbemehessenek.

Ami a családi élet békességét illeti, Páter Gyöngyi hiszi, hogy a példát édesanyja „eléélte”. Például a közös ingatlanban lakó szomszédokkal óhatatlanul felmerülő nézeteltéréseket igen eredeti módon oldotta meg:

– Tudta, hogy a szomszéd nagyon szereti a fánkot, ezért mielőtt a harag elmélyült és állandósult volna, sütött egy nagy tállal, és átvitte nekik. Más helyzetekben pedig még akkor is ő kért bocsánatot, ha nem miatta keletkezett békétlenség.

Később, élete során, sikeresen tudta alkalmazni az otthon látottakat. Munkahelyén rájött, hogy azért van békétlenség, mert a műhelyvezető félt. Amikor biztosította, hogy nem kell félnie, mert a beosztottjai nem fogják áthágni a szabályokat, megnyugodott.

– De ehhez fel kellett ismernem, hogy a másikban nincs békesség, és ezt nekem kell megadnom neki. Ez sem könnyű mindig, mint ahogy magunkban sem könnyű megteremteni a békességet. Van, hogy napokig tartó imádság után rázódnak helyre a dolgok.

A békességért mindig meg kell harcolnunk a magunk harcát. Páter Gyöngyi azonban tudja, hogy jutalmunk nem marad el.

Élete egy adott időszakában, friss nagymamaként, de még édesanyját gondozva, négy generáció is élt egy lakásban, ami számos olyan helyzetet hozott, amely könnyen vitához vezetett. Az akkor már idős édesanyja, részben még mindig családfőként, részben pedig már – érzelmeit tekintve – gyerekként viselkedett, folyamatosan megsértődött, és nehézzé tette a család életét.

– Csak utólag vált világossá a számomra, hogy tulajdonképpen attól félt, hogy egyedül lesz, amikor meg kell halnia, de akkor még nem tudtam, és valósággal pokollá tette az életünket. Aztán egyszer, amikor már nem bírtam tovább, akkor életemben először Jézushoz imádkoztam. Addig ugyanis hiába hallottam prédikációban, hogy ő a szabadulás, addig csak mennyei atyám volt. Akkor azonban letettem az Úr elé, hogy nem tudok olyanná válni, amilyenné szeretnék, hogy nap mint nap elbukok ebben a harcban, és már nem tudom szeretni se az édesanyámat. Akkor olyan békességbe, olyan csodálatos térbe helyezett, amit szavakkal el sem tudok mondani. Azt is gondoltam, hogy majd másnap látni fogom, hogy rendbe jönnek a dolgok, mint mindig, de nem ez történt, hanem azt a gondolatot adta, hogy most menj oda hozzá. Ilyenkor az embernek nincsenek kétségei: mennie kell. Amíg a szobája felé igyekeztem, addig egy könyvélményemet is eszembe juttatta, arról, hogy az állatok miként gondozzák a kicsinyeiket. Azt olvastam, hogy a kisállatok teljes erőbedobással küzdenek, és nem spórolhatnak, ha meg akarják kapni azt a szeretetet, amire szükségük van. Akkor értettem meg édesanyámnak a panaszát, hogy bár lelkiismeretesen gondozom, nem szeretem őt. Ez indított arra, hogy a karomba vegyem idős édesanyámat, mintha csak egy baba lenne, és gügyögjek neki, és ettől megnyugodott. Később olvastam erről, hogy idős korban előállhat ilyen állapot. Boldog vagyok, hogy nekem az Úr Jézus tanította meg.

Élete során pedig nem az volt a legnehezebb küzdelem, hogy békességet szerezzen, hanem hogy harcoljon a saját békességéért. A többiekért pedig – mint mondja – nem sokat tehet... Legfeljebb imádkozik. Ez a belső békesség azonban, ha ő maga nem is mindig tudja, a környezetére is hat. Talán elég, ha ennyit tanulunk tőle.

- Mária és Márta Magazin -