Kezdőlap

Az ünnepek meghittsége

Virginás Tar Emese a Maros Megyei Múzeum Néprajz és Népművészeti Osztályának muzeológusa. Temesvári születésű, de Maros megyei gyökerekkel rendelkezik, ugyanis az édesapja marosmagyarói. Érettségi után Temesvárról Kolozsvárra került, ahol néprajz szakot végzett, majd egy ideig ott is dolgozott, innen költözött Marosvásárhelyre. Férjével és két gyerekükkel, a 3 éves lányukkal és a 6 éves fiukkal most Nyomáton laknak. Vele beszélgettünk az ünnepről.

– Többféle ünnepet különböztetünk meg. Van az ünnepeknek egy ciklikussága, az évet ugyanis fel lehet bontani ünnepkörökre, ezekhez pedig különböző rítusok kapcsolódnak. Megkülönböztetünk kalendáris ünnepeket, amelyek fixek, mozgóünnepeket, az agrártevékenységhez kapcsolható ünnepeket, illetve az egyénhez, a személyhez, a szűk családhoz kapcsolódó ünnepeket. Eléggé jellemző a posztmodern társadalmakra, hogy a közösségi értékekről az egyénre helyeződik a hangsúly, ennek a születésnapok az egyik legnyilvánvalóbb jelei. Régebb a névnapokat ünnepelték, nem véletlen, hogy a magyar folklórban nagyon sok névnapköszöntő van. Köztudottan a napjának az estéjén mentek köszönteni az Istvánokat, Jánosokat, Andrásokat, és ennek közösségi jellege volt, míg a születésnapokat az individualizmus jellemzi. Ezek már nem a közösségről szólnak, hanem az egyénről.

– Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy eltolódnak az ünnepeink a szekularizáció és individualizáció irányába. Más tekintetben is változnak?

– Egyértelműen változnak, néprajzosként ezt elsősorban a hagyomány szempontjából tudom megközelíteni, meghatározni. Azt tanultuk, de ez könnyen be is látható, hogy akkor tekinthető valami hagyománynak, ha az három generáción keresztül átadódik. Ez nem jelenti azt, hogy három generáción keresztül pont ugyanúgy kell megjelennie, megismétlődnie, az elemek ugyanis folyamatosan lekopnak, de gazdagodhatnak újabb elemekkel is. Fontos itt megjegyezni, hogy ez nem csak a néphagyományra jellemző, lehet szó akár egy intézmény hagyományrendszeréről is. A hagyományban benne rejlik a változás. Ami a népi kultúra hagyományrendszerét illeti, itt a kollektivizálással egy korszak lezárult. Az a típusú kultúra, amit a hagyományos agrártevékenység keretezett, gyökeresen megváltozott, és a parasztságot egy entitássá tevő körülmények megszűntek, ezzel pedig a népi kultúrához tartozó ünnepeink, a szokásrendszer megváltozott, kicserélődött. Törekvések vannak arra vonatkozóan, hogy egy részüket megmentsük, átmentsük, számos településen revitalizáltak megszűnt népszokásokat, mondjuk a szüreti bálokat, farsangi mulatságokat. Előfordul, hogy ami fennmaradt, csonkán él tovább, esetleg a tartalom kikopott mögüle, megmaradtak a formalitások. Nagyon jelentősek az egyházi ünnepek egy-egy közösségnek az életében. Ezeknek a változása nem olyan egyértelmű, főleg azért, mert ez a változás az egyház által normalizált rendszer szerint tör-ténik, és emiatt szabályozottabb is. Azt látjuk, hogy az ünnepek szempontjából a közösségi jelleg változik leginkább. Azzal, hogy a közösség egy tagja nem vesz részt az ünnepben, azzal kimondatlanul is elhatárolódik, nem vállal abban az esetben közösséget a többiekkel. A kohézió gyakorlatilag megszűnik.

– Mitől válik ünneppé egy alkalom?

– Az ünnep megkülönböztetett idő, kiemelt idő. Az ünnep egyik fontos szerepe, hogy tagolja az időt. Függetlenül attól, hogy ezt mivel töltjük ki, mert ez nagyon sokszínű lehet. Például egy vasárnap mitől lesz kiemelt? A templomozás lehet a kiemelt pontja a vasárnapnak, de akár a munkától való elhatárolódás is lehet egy módozata. Ennek a népi hagyományban is megvannak a gyökerei, az ünnep legtöbbször a munka tilalmával is járt. Vannak olyan napok, amelyek különböző hiedelmekből fakadóan mindenféle munkától, vagy csak a női munkáktól való megtartóztatást tette kötelezővé, de a vasárnap is ilyen nap, amikor az emberek nem dolgoztak. Az ezek mögötti tartalom mára már kevésbé ismert, sokan nem tudják, hogy milyen hiedelem húzódott meg mögötte, mégis tartják a szokást. Az viszont fontos hozadéka lehet, hogy megkülönbözteti a hétköznapoktól, és ilyen értelemben része az ünnepnek.

Virginás Tar Emese

– Ma az ünnepeink egy része kisebb-nagyobb felhajtással jár, ajándékkal vagy akár tűzijátékkal, ami nyilvánvalóan nem ősi hagyomány…

– Emögött a modern embernek a versengését látom. Korábban az ünnepeknek nem volt része például az ajándékozás. A köszöntés, a jókívánság volt a fontos momentum. Ennek jól kialakult rendszere volt, aminek fontos eleme volt a kölcsönösség is: megöntözte a fiú a lányt, cserébe meg tojást kapott, de ez mindig a lehetőségekhez volt mérve. A paraszti kultúrában az embereknek pénzük alig volt, a tárgyfelhalmozás a modern fogyasztói társadalom jellemzője.

– Ma már sok ünnep elképzelhetetlen ajándék nélkül…

– Igen, ebben komolyan benne van az az életforma, amit ma élünk, a folyamatos rohanás. Hogy azt az időt nem tudjuk rászánni, de az anyagi lehetőségeink megvannak az ajándék megvásárlására, és akkor így kompenzáljunk.

– A rítusok egyike-másika nagyon tetszetős tud lenni, érdemes-e ezeket megtartani, vagy elegendő dokumentálni?

– E tekintetben más-más elbírálás alá esnek a népi és az egyházi ünnepek, de minden esetben a közösség dönthet arról, hogy erre a továbbiakban is szüksége van-e, vagy sem, változatlanul megtartanak ünnepeket, vagy módosítanak rajta, elhagynak elemeket és újakat vonnak be. Vannak újabb ünnepeink, vannak új hagyományaink, elég csak a Bálint napra gondolni, ez önmagában nem rossz. Azt, hogy mit érdemes megtartani, és hogy érdemes-e megtartani, azt nem szeretném megmondani, nem tisztem ekkora horderejű kérdésben dönteni. Elképzelhető, hogy vannak hagyományok, amelyeket elhagyhatunk, másokat meg érdemes megőriznünk. Mindenképpen a megőrzött ünnepek hozzájárulhatnak a közösség kohéziójához, még akkor is, ha kiüresedtek.

– Mi a helyzet az új hagyományok teremtésével?

– Ez mindig attól függ, hogy ki és milyen céllal szeretne hagyományokat teremteni. Ezeket kitalált hagyományoknak nevezzük. Egyik fontos jellemzője, hogy visszavezethető, mikortól vált hagyománnyá, akár egy egyénre, de legalábbis egy korszakra. Ilyen például a kortárstalálkozók hagyománya, ami nem vezethető vissza régmúlt időkre, de ettől még jelentős. Az embernek alapvető igénye van arra, hogy hagyományai legyenek. Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha megvan körülöttünk a rend, és tudjuk, hogy ebben miképpen mozogjunk. A modern embernek az az egyik nagy nehézsége, hogy azt mondja: „úgy akarom megélni az ünnepemet, a vallásosságomat, a hitemet, ahogy nekem jó, nekem ne mondja meg az egyház vagy bárki más, hogy ezt miként tegyem”. Ez az egyénről szól, és sok bizonytalanságot szülhet. Ha elmegyek egy eseményre, akkor nem tudom ott hogyan kell viselkedjek. Hogy egy személyes példát is mondjak: a paraszti kultúrában a halált a maga természetességében tudták kezelni. Már fiatalon részt vettek a temetéseken, én viszont felnőtt koromig nagyon kevés temetésen voltam, a szüleim így szerettek volna az ott tapasztalható fájdalomtól megóvni. Tehát felnőttként kellett megtanulnom ezeknek az eseményeknek a rendjét, ami bizonytalanságot is szült bennem. Tehát, ha „kivonul” az ember a közösségből, annak megvannak a nehézségei is.

– Az ünnepeink tekintetében mire érdemes vigyáznunk?

– Úgy gondolom, hogy a családdal közösen megült minőségi idő az, ami nagyon sokat tud nyújtani. Nem kell eltávolodni a közösségnek a szokásaitól, legyen szó akár az ajándékozásról is, mert van ennek is egy dinamikája. De azt is gondolom, hogy nem szabad túlzásokba esni, érdemes egy-egy ünnep bensőségére energiát fordítani, akár kisközösségben, akár családdal vagy egyedül ünnepelünk. Ha ezt meg tudjuk tenni és meg tudjuk becsülni, félre tudunk tenni mindenféle elektronikai eszközt, és fizikai valóságában megélni azt az időt, pillanatot, akkor ez nagy kincs tud lenni.

- Mária és Márta Magazin -