Ki neveli a gyereket?
Veszélyeztetett várandósság után normális módon született. Ép, egészséges, gyönyörű kisfiú volt. Édesanyja nagy szeretettel ölelte magához. De csak két napig tehette, mert utána gyermekágyi lázat kapott. Antibiotikumos kezelése miatt kisfiát nem szoptathatta, néha közelébe hozták, hogy megnézhesse. Az anyuka állapota nem javult, súlyos szeptikus állapotban két hónapig vívta élet-halál harcát. Aztán Isten megkönyörült rajta, és megtartotta az életét: meggyógyult, hogy felnevelhesse kisfiát. Az egészségügyi személyzet a gyógyulásnak csodájára járt, és közben arról mesélt, hogy a válságos időszak alatt a kisbaba mindig „összetett kézzel imádkozott”. Az újszülöttet a szülészet személyzete gondozta hat hétig, majd apukája hazavitte, és anyai nagymamája viselte gondját, mindaddig míg anyukája felépült. Nagy öröm és hála volt, amikor újra együtt lehetett a család. 
Mindez az 1980-as évek derekán történt. Akkor csak annyit tudtunk a gyermeknevelésről, amennyit szüleinktől megtanultunk, vagy ösztönösen éreztünk. Kevés volt az orvosi szakkönyv, alig lehetett találni gyermeknevelési, gyermeklélektani könyveket. Ma előadások, könyvek sokasága segíti a szülőt, a családot ebben a feladatban. Az Erdélyi Református Egyházkerület által meghirdetett Gyermekek Éve kapcsán magazinunk szerkesztői arról írnak, mit tesz a szülők mellett az egyház és a társadalom, annak intézményei ennek a teljesen más nemzedéknek a neveléséért. A feladat nagyon nehéz. Minden erőfeszítés, jó szándék mellett, a nevelők sokszor érzik, hogy munkájuknak csekély eredménye van.Történetünk anyukája nagy szeretettel nevelte fel gyermekét, néha fájt neki, hogy fia ritkán engedi közel magához, hogy megpuszilja, megölelje, magához szorítsa. Aztán 35 év után, Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár előadását hallgatva értette meg, hogy azok a felnőttek, akiket életük első két hónapjában nem ölel sokszor magához az édesanyjuk, mindig tartózkodni fognak az érintéstől, öleléstől. A lapunkban megjelent cikkek, interjúk, arra próbálnak rávilágítani, hogy ki neveli a gyermeket. De továbbra is marad a kérdés: ki neveli a szülőt?
Akkor tudunk jól nevelni gyermekeket, ha hagyjuk, hogy minket neveljen a mennyei Atyánk.
Elfogadjuk a dorgálást és a dicséretet egyaránt.
Értékek mentén egy versengő világban
A közösségnek még mindig van megtartó ereje. Ha kicsi koruktól benne vannak, megszokják a szabályokat, és amikor jönnek a viharfelhők – például a kamaszkor –, ezek kapaszkodót jelentenek majd.
Különösen szeretik, ha nemcsak hallják a történeteket, hanem látják is a szereplőket, és ha utána a történethez kapcsolódó színezőt is kapnak, akkor még jobban rögzül az üzenet. 
Az eredeti szövegben szereplő szó alapján nem egy bosszúálló Isten képe rajzolódik ki, hanem ellenkezőleg, egy olyané, aki a megítélés során megvizsgálja, szem előtt tartja a körülményeket. A fiak bűneire tekintve nem feledkezik meg arról, hogy az elkövető milyen családban nőtt fel, milyen nevelést kapott, milyen szülői példát látott, mennyire befolyásolta az tetteiben, és mindezt enyhítő körülményként veszi figyelembe. Kegyelmesen, igazságosan ítél.
Nem igazán avatkozunk bele a nevelésbe. Nem mi állítjuk a szabályokat,ezt a szülőkre hagyjuk, és azt gondolom, hogy jól tesszük. 
A gyermekek előtt semmiképp sem említjük a gondokat.
„Sokan elismernek, sokan ellenségesen állnak velem szemben. Ha itt az ideje, vállalkozásom sikerülni fog. Ha túl korán kezdtem hozzá, akkor is megteszem a magamét, és előkészítem a talajt annak, aki utánam a hazafias női nevelés gondolatát felfogja, s magáévá teszi. E gondolat erőt ad nekem és nyugalmat.”
Gondolatok a Gyermekek Éve alkalmából
A gyermekekkel való foglalkozás ugyanolyan szükséges, mint a többi területen való szolgálat. Alapja és kiindulása Jézus Krisztus igénye, amikor elmondja, hogy várja és fogadni kívánja őket.
Ehhez kapcsolódik a missziói parancs is a tanítvánnyá tételről.
Horoszkóp helyett igét kínálunk:
„Tanítsd a gyermeket, mely úton járjon: még ha megöregszik, akkor sem távolodik el attól.” (Péld 22,6)
Megtisztítjuk a vörös- és a fokhagymát, a vöröshagymát apróra vágjuk. 
A meghámozott burgonyát felkockázzuk, a brokkolit rózsáira szedjük, a sonkát pedig apró kockákra vágjuk...
La vita è bella
Egyszer olvastam egy férfiról. Shaaban Mboghónak hívták, 48 éves volt és Tanzániában élt. Korábban alkalmi árusításból származó rendszertelen jövedelme volt, de amikor rájött, hogy ez tarthatatlan, csatlakozott az éppen induló felnőttképzéshez. Az oktatás tantermi és online képzésből állt. Nem túl hosszú időn belül megtanult írni, olvasni. A képzés nagy hozadéka az volt, hogy specifikus pénzügyi ismereteket is oktattak. Így tanult meg számolni, költségvetést tervezni, de a pénzügyi alapok és a banki adminisztráció is szerepelt a tantervben. Később visszatekintve azt mondta: „Soha nem hittem volna, hogy egyszer magamtól kitöltök egy banki űrlapot.” Ezen túlmenően azonban, bár ő nem fogalmazta meg ennyire pontosan: a pillanat, amikor egy felnőtt férfi először tölt ki egyedül egy banki dokumentumot, véget vet a másoktól való függőségnek. Számára éppen a betűk és számok ismerete tette lehetővé, hogy az alkalmi árusításból tudatosan tervezett kisvállalkozást építsen ki, és stabilizálta a család anyagi helyzetét. Írástudatlansága ugyanis nemcsak az ő életére hatott áthághatatlan üvegplafonként, hanem a gyerekei számára is. A szülői minta akarva-akaratlanul is a bizonytalanságot és a kiszolgáltatottságot tanította.A történet legfontosabb számszerűsíthető eredménye így végsősoron a gyermekek iskoláztatása lesz majd, hiszen Shaaban a saját erőfeszítésével végül megteremtette azt a tőkét, amivel fedezni tudja gyerekei tandíját. Bátorságával és kitartásával megszakította az analfabetizmus generációs láncolatát, mert az élet szép.