Kezdőlap

A békeszerzés eszköze

Molnár Helén Tünde a dési egyházmegyében, három kis szórványközösségben szolgál: Sajószentandráson, Sajóudvarhelyen és Magyarberétén. Itt értelemszerűen a legnagyobb kihívás a szórványhelyzetben levő kisközösségek megtartása. Külön küzdelem, hogy az egyháztagokban a magyar identitást erősítse, és meggyőzze őket arról, hogy magyarnak lenni még mindig érdemes. A három falu életében való részvétel azt is jelenti, hogy különböző közösségekre van rálátása. Feladata, hogy a békességért munkálkodjon ezekben a közösségekben.

– A békétlenség – akár elismerjük, akár nem – minden közösségben jelen van. Szerelemben, házasságban felmerülő nehézségek, családi viták, szomszédok közti nézeteltérések, munkaügyek vagy egyéb problémák Erdély bármely közösségében előfordulnak, és minden egyes esetre külön megoldást kell találni. Így van ez a szórványban is?

– Igen, a problémák mindenhol hasonlóak. Például alkoholizmus mindenhol van, és a családot is érinti mindig. Nehéz jó megoldást találni erre. Van, amikor kikérik a véleményemet, és ha tudok, segítek. Ebben a tekintetben az igének a vezetésére bízom magamat. Isten az ő Szentlelkével vezet, hogy a békét közvetíteni tudjam. Akkor is, ha végleges megoldást nem tudok felkínálni, azt szeretném, hogy a békesség tartós legyen, és erőt tudjanak meríteni belőle.

– Mennyire gyakori, hogy az emberek felismerik, hogy ők maguk már nem képesek megbirkózni valamelyik problémával? Elég érettek ahhoz, hogy külső segítségért forduljanak?

– Hála Istennek, nincs nagyon sok alkoholista a gyülekezeteinkben. Amikor idekerültem, akkor nagyon sok munka volt, hiszen korábban egy évtizedig nem volt itt lelkész. Tehát sok tennivaló, nagyon sok közös alkalom volt. A közmunkákon még azt hittem, hogy felnőtt embereknek nem szükséges korlátozni az alkoholfogyasztást. A többség tudta a mértéket, de mindig akadt egy-kettő, aki sajnos nem. Mentségemre, még igen fiatal lelkész voltam. Így aztán saját káromon tanultam meg, hogy nekem kell felügyelnem az alkoholfogyasztást is. Amint ez világossá vált számomra, jeleztem, hogy nem vagyok partner abban, hogy a családjaikkal emiatt konfliktusba kerüljenek. Akkor elmondtam, hogy a presbitériumnak olyan tartása kell legyen, amely példamutató. Úgy vettem észre, hogy megértették, hogy jót akarok, és ez jó hatással volt rájuk. A későbbi gyülekezeti alkalmainkon már igyekeztek tartani a mértéket.

– Ez a konfliktusmegoldás hatással volt a kapcsolat kialakításában és a bizalom kiépítésében?

– Természetesen. Meg kell mutatnunk, hogy elöljárókként mi a feladatunk, mert közösen képviseljük az egyházat: a lelkipásztor, a gondnok és a presbiterek.

 Molnár Helén Tünde

– Ráérzett vagy tudatosan döntött úgy, hogy az egyetlen járható út az, ha világosan és precízen megvonjuk a határokat?

– Az egyetemi évek után mindenki beleesik a mélyvízbe, és használnia kell mindazt a tudást, amelyet élete során felhalmozott. Ezenfelül számomra nagyon fontos, hogy a Lélek vezessen.

– Konfliktushelyzetben nehéz olyan kompromisszumot találni, hogy mindkét fél maradéktalanul elégedett legyen...

– Bármilyen helyzetben vállalnom kell azt is, ha valaki megsértődik, mert az igazságot ki kell mondani. Lelkészként különösen kell figyelnem erre. Szeretettel, jóindulattal, jóérzéssel kell cselekednem, és akkor később mindenki belátja, hogy ez volt az egyetlen járható út. Nem is tapasztaltam, hogy valaki hosszú ideig haragudott volna rám emiatt.

– Mennyire tartja fontosnak, hogy a prédikációkban az éppen zajló konfliktusok feloldására kitérjen?

– Természetesen igyekszem, hogy az igén keresztül is megmutassam a járható utat. Van olyan, hogy nem szólnak a gondokról, akár azért, mert úgy gondolják, hogy egyedül meg tudják oldani, akár azért, mert szégyellik és titkolják, takargatják azt. Nagyon gyakran találkozom azzal, hogy igyekeznek elfedni a nehézségeket, noha többnyire már van, aki tud róla, különösen egy ilyen kis közösségben. Fontos, hogy mindenki megtudja, hogy van megoldás, és nem szégyen segítségért folyamodni. Fontos, hogy tudatában legyenek, hogy ha a nehézséget nem is hozzák elém, de legalább az Úr elé nyugodtan elvihetik és letehetik. Ki kell tudni mondani, mert amíg a szőnyeg alá söpörjük, addig csak gyűlnek a bajok.

Pünkösd ünnepére készülve sokáig gondolkoztam, hogy milyen igét válasszak, miből értik meg az emberek, hogy nagyon nagy szükségünk van a Szentlélekre. Hiszem, hogy a Lélek megszólítja és formálja a gyülekezetet a prédikáción keresztül. Arra pedig nagy szükség van, hogy az Ige belülről megérintsen minket, mert a lelki életünket egyre inkább elhanyagoljuk, egyre inkább a testi dolgokra figyelünk. Ez végül kimeríti az erőforrásainkat. Töltekezni pedig csak Isten igéjéből tudunk, ezért nem hanyagolhatjuk el.

– Az ige hirdetésében igen nagy a lelkész felelőssége. Miben segítheti a közösség a lelkészt?

– Elsősorban imával tudnak segíteni, illetve azzal, ha imakéréssel hozzám fordulnak. Ők jobban tudják, hogy mire van szükségük. Lelkészként nem foglalkozhatok pletykákkal, így ők azok, akik meg tudják mondani, hogy ha bajban vannak. Erre pedig jó példáink vannak. Amikor hozzám fordulnak, mindig hálás vagyok, ugyanakkor ők is érezhetik, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal, betegségeikkel, nehézségeikkel, mert ott állunk mögöttük. Ráadásul ez a közösséget is formálja, hiszen megtapasztalhatják az egymás iránti szeretetet, a békességet, az erőt, az egymásra való odafigyelést, és nem utolsósorban az ima erejét. Jó példa erre, annak a kislánynak az esete, aki egy egyszerű hűlést követően nagyon súlyos beteg lett. Az a veszély fenyegette, hogy elveszíti az egyik szemét. A közösség egy hónapig imádkozott érte, hogy meggyógyuljon. Hála Istennek ez megtörtént, és épp most szeptemberben fogom férjhez adni. Rendszeresen érezzük az ima erejét. Ilyen helyzetekben persze könnyű mindenkinek ugyanazért imádkozni, de akkor is jó megoldást kell találni, amikor például a házastársak veszekednek. Egyszer egy ilyen vitába csöppentem, és még arra is gondoltam, hogy az én testi épségem is veszélybe kerülhet, ennek ellenére tudtam, hogy közbe kell lépnem. Akkor azt mondtam nekik: „Maguk fáradtak, rengeteget dolgoznak, és nem tudnak figyelni egymásra. Jó lenne egy kicsit elcsendesedni, és a munka is jobban menne.” Nem is kellett ennél több, hiszen mindenki a jót akarja. Rá kell világítani arra, hogy ha konfliktus van, nem tudnak előre menni, de amint egy kicsit megállnak, megszusszannak, már más színben látják a világot.

– A lelkész is kerülhet ilyen helyzetbe. Ha sokat dolgozik, sok a megoldandó feladat, egyszer csak elfárad, kimerül. Miből tud töltekezni?

– Nagyon szeretek olvasni. Minden nap olvasom Isten igéjét, és ez az erőforrásom. Például, amíg tartott a járvány, addig a közösségi oldalakra minden reggel feltettem egy igét. Azt, hogy ez mennyire szükséges volt, az is mutatja, hogy volt olyan, hogy harmincezren is elolvasták. Ez megkövetelte a következetességet is, és ez nehéz volt. Amikor belefáradtam, akkor nem a számokból merítettem erőt, hanem a visszajelzésekből. Ebből sokszor tudtam töltekezni, tanultam is belőle. Újra kellett gondolnom, hogy mi az én feladatom, hogy miképpen tudnám a saját közösségeimet, de akár idegeneket is, Isten megismerésére vezetni. Hogy megtudják, hogy mennyire jó, hogy van nekünk egy Jézusunk, aki az ő békességét hagyta nekünk. Nem azt a békességet, amit a világ adhat, ez más. Erre van is egy történetem.

Egyszer egy Alzheimer-kóros beteghez hívtak. Hozzátartozói panaszolták, hogy mennyire kifárasztja őket a beteg, aki már nemigen ismerte fel a legközelebbi rokonait sem. Amikor azonban bementem úrvacsorát adni, engem felismert, azt mondta: „maga a tiszteletes”. A teljes liturgiát el tudta mondani. Érdekes volt, ahogy megmutatkozott, hogy a jó pásztornak hallja a hangját a nyája, és felismeri, amikor nevén szólítja. Miután magához vette az úrvacsorát, hosszú órákig aludt nyugodtan. Így váratlanul lehetősége lett a családjának is megpihenni. Ebben az úrvacsorának a béketeremtő erejét tapasztaltuk meg. Ez egy csoda volt mindannyiunk számára.

Hálásnak kell lennünk azért, hogy ezeket is megtapasztaltuk, és átélhettük, hogy Isten milyen hatalmas. Örülhetünk, hogy ebben a munkában mi is eszközeivé válhatunk.

- Mária és Márta Magazin -