Kezdőlap

Akik Istent szeretik

Fehér Ferenc a Kárpátaljai Megyei Szent Márton Karitász Jótékonysági Alapítvány vezetője, aki a háború kezdetétől azon dolgozik, hogy megkönnyítse az ott élők életét. Mint mondja, olyan sokk volt számukra a háború, hogy nem igazán tudták, hogy mit tehetnének. Ez egy olyan helyzet, amire nem lehetett felkészülni. Sem az idősek második világháborús tapasztalatai, sem a saját eddigi élettapasztalataik nem készítették fel őket a háborúra. Kérdéseimre válaszolva elmondta: egyszerűen nem tudták kezelni a kialakult helyzetet, teljesen bizonytalanok voltak, például abban, hogy kell-e még vinni a gyerekeket iskolába, óvodába, kell-e menni munkába vagy sem.

A háború hírére Kárpátalján két stratégiát választottak az emberek: egyrészt megpróbáltak beszerezni javakat, például üzemanyagot (végtelen sorok alakultak ki a benzinkutaknál, és ez azóta sem változott), másrészt a hadköteles korú férfiak egy része elmenekült. Ez azt is jelentette, hogy mindjárt a háború kitörésének másnapján a helyi Caritasnak elsősorban azzal kellett szembenéznie, hogy négy főmunkatárssal kevesebbre számíthat. Szerencsére sokan jelentkeztek önkéntesnek, és a megszokottnál jóval több munkát is sikerült elvégezniük. Így megalakulhatott a válságstáb, és tudták állni a sarat.

– Mennyivel több a munka?

Fehér Ferenc

– Korábban évente 3-4 nagy kamionnyi segélyt, illetve néhány kisebb szállítmányt kaptunk. A maximum 12 volt, amire emlékszem, egy év alatt. Most pedig, a háború kitörése óta, már több mint 130 szállítmányt kaptunk. Érthető, hogy ez teljesen más munkaszervezést igényel. Mindjárt az első napokban felmértük mindazokat a helyeket, amelyek raktárrá alakíthatók, illetve mindazokat a helyeket, amelyek szálláshelyként működhetnek: üres plébániák, nyári táborhelyek stb. Mintegy 1200 helyet tudtunk előkészíteni, és akik érkeznek, azokat ide tudjuk elszállásolni. Ami a raktárokat illeti, csak hogy érzékeltessem, hogy mennyire újszerű ez a helyzet, azt fontolgattuk, hogy fegyveres őrizet kell majd ezek mellé, de egyelőre szerencsére csak az ország keleti részében van szükség erre. Bár itt bőven vannak hiánycikkek, de azért – különösen a keleti országrészhez képest – sok minden megkapható a boltokban.

– Mennyire kell tartania attól, hogy besorozzák?

– Meg kell mondanom, hogy tartottam tőle, sok ismerősömet besorozták. Nekünk úgy tűnik, hogy főleg Kárpátaljáról viszik el a hadköteles férfiakat. Persze ilyenkor a lakosság megpróbál alkalmazkodni a kihívásokhoz. Például van olyan internetes csoport, ahol valós időben jelzik, hogy éppen hol állítgatják a járókelőket, autósokat. Sok ismerősöm bújkál, és igyekszik elkerülni ezeket a helyeket, hiszen itt mindenkinek a kezébe adják a behívót, természetesen kivételt képeznek az idősek, rokkantak. A felmentettek közé tartoznak a három gyereket nevelők is, illetve én is beleesem, mivel két örökbefogadott gyerekünk van. A szabályozás bizonytalanságát mutatja azonban, hogy például a múlt héten a határon nem engedtek át, mint ahogyan a többi hadköteles férfit sem. Ehhez kapcsolódóan számos történetet ismerünk, közvetlen közeli ismerőseinket is vitték már el a hadszíntérre. Noha a besorozáskor azt mondják, hogy eleinte nem vetik be a harcokba, végül sokan rövid időn belül az első vonalban, a harcok közepén találják magukat. Olyanokkal is beszéltem, akiket leszereltek, de félő, hogy ép elmével nem fogják tudni feldolgozni mindazt, ami velük történt.

– Miben áll a munkájuk?

– Ellátjuk mindazokat, akik a frontvonalból civilként menekülnek el, és súlyos traumákat hordoznak. Csak hogy egy példát mondjak erre is, egy nő érkezett az egyik szálláshelyünkre Kijevből, ahol banktisztviselő volt, de a mellettük levő épületet bombatalálat érte. Ekkor határozta el, hogy nem marad tovább ott. Édesanyjával és kislányával érkeztek meg. Édesanyja a sokk hatására, amint megérkeztek, ágynak esett, és azóta nem gyógyult fel, kislánya pedig azóta nem beszélt. Most ceruzákat adtunk neki, hogy legalább a rajzolás által tudjon megszabadulni attól a tehertől, amit hordoz. Aztán eltelt egy hét, és csak azután kezdett el sírni... A munkánk egy része ezeknek az embereknek az ellátása. Másfelől pedig a szállítmányok egy részét átcsoportosítva továbbküldjük oda, ahol éppen szükség van rá. Az életünk nem olyan, mint korábban, nemigen tudunk hosszú távra tervezni. Nem ritkán történik meg, hogy telefonál valaki, most legutóbb egy ortodox pap Csernyihivből, csak annyit mondott, hogy nincs áram, a telefonja meg merül le, mintegy félszázan húzódnak meg a templom pincéjében, már egy hónapja ott vannak, és nincs ennivalójuk. Elmondta a címet, és segítséget kért. Mi pedig megraktunk egy kamiont élelemmel, illetve a legszükségesebbekkel, és elindítottuk a mintegy ezer kilométerre levő címre. És milyen a gondviselés? Van nekünk egy évek óta használt üzemanyagkártyánk, erre töltöttünk fel pénzt és tankoltunk. Most pedig ez a kártya aranyat ér. Ezzel tudjuk biztosítani, hogy a kamionjaink átszeljék az országot, hiszen sok helyen tíz kilométernél is hosszabbak a benzinsorok, ráadásul a lakosság csak maximum öt-tíz liter üzemanyagot vásárolhat egy alkalommal. Az minden rakománynál külön kihívás, hogy elérjenek a célállomásra, hiszen nemcsak hidakat és utakat robbantottak fel, hanem sok helyen aknaveszély is van. Előfordult, hogy ezt elkerülendő, a kollégám mintegy száz kilométert az erdei utakon tett meg, az autó beragadt a sárba, onnan a katonák segítségével tolták ki.

– Mennyire követi a híreket, milyen hírforrásokra támaszkodik?

– Azt vettem észre, hogy akik nagyon sokat figyelik a híreket, azok általában rosszabbul viselik a helyzetet, talán azért is, mert a hírforrások többsége álhíreket terjeszt. Úgyhogy igyekszem naponta egyszer átnézni, hogy éppen mi történt, ha valami nagyon fontos van, az úgyis kiderül, egyébként meg inkább a munkámra koncentrálok. Egyik munkatársam, aki Kijevben élt – magyar fiú, aki egy orosz lányt vett el –, a háború első napján feleségével együtt elmenekült, és Budapestről hívták az Oroszországban maradt szülőket, akik még a saját lányuknak sem hitték el, hogy menekülniük kellett, hiszen a moszkvai híradások alapján ez nem volt indokolt.

– Kétségtelen, hogy nagyon megviseli Önöket a megsokszorozódott munka és a bizonytalanság. Miként óvja lelki épségét? Miből töltekezik?

– Amikor egy-egy segélyhívás beérkezik, akkor tudom, hogy mindaz az étel, amit becsomagolunk, az nagy segítség azoknak az embereknek. Ebből töltekezem. Nem kell nagy dolgokra gondolni, az is feltölt, ha sikerül a munka után a gyerekekkel valamennyi időt a szabadban tölteni, biciklizni vagy egyszerűen csak együtt lenni. Sajnos erre nem mindig kerülhet sor, mert túl későn érek haza. Korábban volt egy megszokott rendje az életünknek, amelyben a késő délutánokat a gyerekekkel töltöttem, ezt most is igyekszem betartani, ha tehetem. Elhatároztam, hogy nem járok autóval, hanem gyalogolok. Az erre szánt idő nem csak az egészségemnek tett jót, hanem a lelkemnek is, mert mire hazaértem, letettem az irodai gondjaimat. Ez egyre ritkábban sikerül mostanában, ráadásul állandóan csörög a telefonom, de hát ez egy háborús helyzet, alkalmazkodnunk kell hozzá.

Ami a munkatársaimat illeti, igyekszünk több lelki napot tartani számukra, és ez engem is feltölt. Néha saját forrásainkat használjuk fel, máskor különböző meghívottjaink vannak, és ezek mindig igazi megnyugvást hoznak. Nemrégiben Roska Péter atya tartott háromnapos lelkigyakorlatot mindazoknak a munkatársaknak, akiket a háború okozta félelem, aggódás és kimerültség kezdi hatalmába keríteni. A Rómaiakhoz írt levél alapján beszélt arról, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra válik.

A háború előtt a Caritas munkatársai heti egy órát pingpongoztak, de ez az elmúlt időszakban kimaradt. Apróságnak tűnik, de nagy eredménynek tartom, hogy most újból eljutottunk oda, hogy tudunk hetente egy órányit pingpongozni. Hiszem, hogy sokat segít.

– Miként és mivel segíthetünk Erdélyből?

– Eleinte sok segélyt kaptunk, de ahogy az újdonság varázsa lejárt, a lelkesedés is csökkent, a segítség is kevesebb lett. Pedig itt hosszú távú segítségre van szükség, hiszen ha ma véget is érne a háború, az újraépítés sok időt fog igénybe venni. Most például naponta mintegy száz-száz-húsz személy jön naponta, akiknek adunk egy-egy szatyor élelmiszert, és igyekszünk úgy megszervezni, hogy mindenkinek jusson. Elsősorban tehát élelmiszerre van szükség, de azt javaslom, hogy forduljanak a helyi Caritashoz, és ott kérdezzék meg, hogy mivel tudnak segíteni, hiszen ők azok, akik meg tudják szervezni a szállítmányok idejuttatását.

- Mária és Márta Magazin -